ozzád meg hogy szóljak édes öreganyám,
Te voltál én drága felnevelő dajkám.
Ezüsthajú tündér, felleget sodorva,
Álomba ringattál számtalan éjszaka.
Te voltál énnekem az őrző angyalom,
Őrködtél felettem sok lázas hajnalon.
 
Áldja meg az Isten két jóságos kezed,
Jusson mennyországba drága, tiszta lelked.
Amit csak kívánhat szülőnek az ember,
Mindent adjon meg neked a mindenható Isten.
Reménnyel bíztattál, ha elkeseredtem:
„Meglásd Gyurka fiam, jóra fordul minden.”

zülém biztatását semmibe sem vettem,
Ha baj volt, a mécsest csakhamar eltörtem.
„Nosza te csavargó –; szólt hozzám egy napon –;
Menj az iskolába, betűvetést tanulj.”
Ily szavakkal szólott nékem öreganyám.
Megszoktam a szitkot igen-igen korán.
 
Ceruzám ha volt is, mihamar elveszett,
Szatyromra a tinta térképeket festett,
Nem is voltam az a kimondottan jó gyerek,
Öreg szülém gyakran drótossal ijesztgetett.
Aki rekedt hangon óbégatta dalát,
Falunak foltozta lábasát, fazekát.

zitok, mocsok, átok nem ért nekem semmit.
„Gyepmester leszel te” –; hallottam a verklit.
Iskolát kerülte szekeremnek rúdja,
„Mi lesz már belőled te hétalvó lusta?”
El is kapott szülém konyha szegletébe,
Nem számoltam akkor soha kegyelmére.
 
Elhúzta a nótám minden porcikámba,
Tanú rá a sublót, mert ezt csak ő látta.
Szenvedés az élet –; őrlődtem magamban.
Itt kell elsorvadnom az iskolapadban.
Estére elmúlott, elszállott a mérgem,
Ágya elé ültem és mesére kértem.

esefának hívtam, mert minden este termett,
Mint aranyos madár, hangjával csicsergett.
Reggelente mindig elmondta a zsoltárt,
Látogatta sűrűn a templomi oltárt.
Mindig imádkozott fekete lelkemért,
Istentől fejemre oltalmat, áldást kért.
 
Kint nyugszik már szegény rég a temetőbe,
Hantján virág nyílik, be van nőve fűvel.
Lelkéért most én is bocsánatot kérek,
Felnőtt ember vagyok, meggyötört az élet.
Szememből ilyenkor lassan folyik a könny.
Emlékét mindvégig kegyelettel őrzöm.
 

sendes lett a szoba, elaludt a baba,
Álomzenét dúdol a vén cserépkályha.
Felette tündérek álom-mesét szőnek,
Kedves játékai szanaszét hevernek.
Azt hinné az ember: felelőtlen, léha,
Pedig most a játék még neki is munka.
 
Pisszenve sem lehet álmát megzavarni,
Nehogy ajtót nyisson keményen valaki,
Jaj, fel ne ébredjen, őrködünk felette,
Ha valaki most jő, kimegyünk elébe.
Csendesen suttogunk, hogy fel ne ébredjen,
Tündérekkel nyargal szivárvány szekéren.

eki nem parancsol a király se maga,
Se törvény, sem szabály, sem a gondos mama.
Bársonyos két keze, orra, füle, feje,
Selymes ruhát visel, Erika a neve.
Eleven a gyöngyöm, drága kis csimutám,
Ordító, visító aranyhajú babám.
 
Beszédét nem értjük sem én, sem az anyja,
A baba nyelvének nincs írott szótára.
Most látjuk csak mi is: drága jó szüleink,
Hogy őriztek minket vigyázó szemeik.
Ahány harmatcsepp hull a zöldellő ágra,
Annyi áldás érjen drága jó Anyácska!

lmerengve selymes hajad színét,
Soha nem éreztem csókjaidnak ízét.
Soha nem kóstoltam harmatos ajkadat,
Számomra szépséged csak egy álom maradt.
Talán az is lehet, hogy ez így lesz jó,
Tudom, képzelet vagy nekem, kicsi Kató.
 
Ő küldött el hozzám a mennybéli Isten,
Tavasz hírnökének én kopár szívemben.
Csak titokban nézem két szemed sugarát,
Karcsú termetedet, fehér bársony ruhád.
Mit akarok tőled én gyarló halandó,
Tudom képzelet vagy nékem kicsi Kató.

steneket áldom, hogy Földre tevének,
Fényesebb a nap is tudom tifelétek.
Tündöklőbb a csillag tudom arrafelé,
Úgy fordulok hozzád, mint az oltár elé.
Szívednek trónusa soha nem látható,
Tudom, képzelet vagy nékem kicsi Kató.
 
Messziről szeretlek, bálványként imádlak,
Foghatatlan fénye e hitvány világnak.
Fönt szárnyal a lelked mennyek országán,
Ott lehetek veled egy másik világban.
Talán amit érzek az fel sem fogható,
Tudom, képzelet vagy nékem kicsi Kató.
 
Így szeretlek mindig örök szerelemmel,
Vágyakozom reád e forró kebellel.
Az irigy Istenek vajon kinek adnak?
Tudom, nem piktornak, nem is poétának.
Forró szerelemtől a szívem lángoló,
Mégis képzelet vagy nékem kicsi Kató.
 

ündérek táncolnak, ha rád vetem szemem,
Mint harmatos virág, olyan vagy szerelmem.
Nem szakítalak le, milyen nagy kár lenne:
Jeges havat hozni, gyenge kikeletre.
Bámullak, hogy virulsz, tündökölsz magadban,
Káprázatos színű, gyönyörű tavaszban.
 
Tündököl a tavasz, ezer színét látom,
De nékem csak rügy fakad majd az ágon.
Félek érinteni, tudom, vétek lenne,
Ki sem nyílna talán, máris hervadt lenne.
Messziről csodálom, csendben nézem végig,
Hogy fog majd pompázni, ha virággá érik.

udom, fájó lesz majd, késő őszi este,
Kóbor szelek viszik mérhetetlen messze.
Mit megtennék érte, hogy el ne hervadjon,
Örök tündöklésben nékem megmaradjon.
De ez mind csak ábránd, csak a szívem álma,
Ez az élet rendje: ősz jön meleg nyárra.
 
Megdermed a világ, meg is hal az élet,
Jeget hoz a zord tél, nem látlak már téged.
Nem dalol a madár, gyenge teste dermedt,
Jégvirágot írnak az északi szelek.
Így búcsúzom én is, vad viharba veszve,
Fagyos zúzmarában egy rügyet keresve.
 

ranyhajad lebben könnyű szellő szárnyán,
Te őriző angyal, megtestesült bálvány.
Mert hogy az istenek tenéked adának
Oly gazdag szívet, mint száz édesanyának.
Nem tudom, hol terem ily megtestesült élet:
Ennyi sok jó együtt: szív, szellem és lélek.
 
De jó áldás szállott akkor tifelétek,
Mikor jó anyádnak adott Isten téged.
Nem tudom, mi lenne a rút, gonosz világgal,
Ha nem szólnál hozzánk Istennek szavával.
Imába foglalom a te drága neved,
Áldjon meg az Isten, hisz ő téged szeret.

reganyám mesélt egy Veronika szentet,
Én őt látom benned, szent legyen a neved.
Mikor a Teremtőt a Kálváriára
Pribékek hurcolták, el volt már fáradva,
S tövises koronát nyomtak szent fejére,
Tövisektől ömlött, hullott drága vére.
 
Ekkor a tömegből egy asszony lépett elő,
Nem úri asszony volt, nem volt előkelő,
Egyszerű lélek volt, vérző fehér szívvel,
Felnyújtott egy kendőt itatva hűs vízzel.
Megszánta a Krisztust a jó Veronika,
Kendőjén ott maradt az Úr ábrázatja.
 
Így mesélte sokszor nékem öreganyám,
Így írja a Nagy Könyv, s el sem hiszik talán.
Ha meghallom neved drága Veronika,
Mindig eszembe jut, mit mesélt a mama.
Isten az áldását ezerszer szórja rád,
Nem adott még soha tisztább, drágább anyát.
 

an egy öreg kovács, vas edzette kezét,
Fehér haja övezi kopaszodó fejét.
Gondpókok már régen őszbe borították,
Hat testvérem volt és sok volt az éhes száj,
Híres kovács volt ő, ezt mindenki tudja,
Tisztelte a falu apraja és nagyja.
 
Nagy háza nem is volt, nem is irigyelte,
Egyetlen kincse volt: igaz becsülete.
Emlegetik szerte két keze munkáját,
Nem szégyellte soha falon céltábláját.
Gyúrta a vasat, mint pék a rétestésztát,
Kezében kalapács járta, ropta táncát.

ovat megpatkolni, kerékráfot húzni,
Engem is befogott a kohót fújtatni.
Gyerkőc féle voltam, tán első oskolás,
Sokan kiabálták: – Itt az ifjú kovács!
Lovakról hajtottam böglyöt, dongót, legyet,
Hogy állják a patkót, hogy nyugton legyenek.
 
Volt, hogy vizet hordtam abrincsos vederbe,
Izzó vasat nyomtak néha-néha bele.
Kovács inasokkal játszadoztam olykor,
Ez volt a gyermekkorom: lovak, kocsi, ostor.
Öreg kocsikerék volt a játszótársam,
Puskám kerékküllő, s a szekerem hámfa.

gyam a satupad aljába vetették,
Ugyan hol alhatna egy kovácsnövendék?
Bőrkötény borított selyem paplan helyett,
Rideg rongypokrócra hajtottam le fejem.
Kulimájszos voltam a fülem hegyéig,
Olajos, maszatos fejem tetéjéig.
 
Szakadt volt a ruhám, de szép volt az élet!
Te ősz hajú kovács, de szeretlek téged.
Resicai üllő volt az én muzsikám,
Mai napig is a legkedvesebb nótám.
Üllő meg kalapács arany muzsikája,
E csodás zenének sehol sincsen párja.
 
Kapa, kasza, ásó, borona, gereblye,
Elfáradt a mester már estére kelve.
Kérges tenyerével arcom simogatta:
„Ügyes gyerek voltál kiskovácsom, Gyurka!”
Így szeretett engem ez a tüzes kovács,
Az én drága apám. Ilyen nincs senki más.
 

ekete gyász borult a cigány falura.
Mért is virradtak fel e keserű bánatra?
Szólogatta apját a kis Gazsi gyerek,
Sírt-rítt az egész ház, sűrű könnyük pereg.
 
Fejét lehorgasztva könnyezik a vajda:
Csóró szomszédomat elvette a Devla…
Megállt a tánc, nem szól sehol a muzsika,
Itt-ott gyufa sercen, füstölög pár pipa.

néma hangszerek csodálkozva néznek,
Nem pendíti senki, gyászolnak a népek.
Tüzet raknak szépen a putri elejébe,
Odaülnek némán a máglyatűz körébe.
 
Egyszerre kezdik a jajsirató nótát,
Gazsi a hegedűn keres hozzá kótát.
Énekük gyönyörű, belesír az éjbe,
Isten is hallgatja odafenn az égben.

aszatos kis rajkók anyjukra borulva
Rémült szemmel nézik, mi történik sorba.
A férfiak némán, tisztelet adóan
Beteszik a testet a deszka koporsóba,
 
Indulnak vele a siralomház felé,
Lovuk sincs befogni rossz kocsijuk elé.
Gyalog kísérik hát széle ország útján,
Egy-két hegedűszó sírdogál csak árván.
 
Elhantolják szépen, jajszóval siratják,
Mint búgó vadgalamb, ki nem leli párját.
Csak egy árva kereszt jelzi magányosan:
Itt nyugszik a kontrás, a jóságos Zsiga.
 

elhőfátyol a napot már elbúcsúztatta,
Csend birodalma kis falum, hazatért a gulya.
Most jön a világunk: mesél a nagyapa,
Hófehér a haja, nagy pörge bajusza.
Nyolcvankét esztendőt tart már nehéz válla,
Sok évet kiszolgált fáradt keze-lába.
Bécsi udvar tudna sokat e csudárul,
Sok szépet regélni egy magyar huszárrul.

mi kis házunkba nagy a sürgés-forgás,
El is foglaltuk a vén kemence padkát.
Kuckóba az aprónép, ki ide, ki oda,
Lassan csend lesz végre, füstölög pár pipa.
Öregapám leül a vén karosszékbe,
Egy röpke ugrással én meg az ölébe.
 
Öreg kandúr macskánk ki sem maradhatna,
Régi cseléd ő már, régen volt kismacska.
Nyitva itt most a fül, néhol még a száj is,
Figyelik az apót, már senki sem fázik.
Odakint a tél épp most tölti dühét,
A fergeteg tombol, süvölt, jajgat a szél.

hófödte mezőn kis házunk árván állt,
Nehezen tűrte a vihar tombolását,
Panaszkodott is a vén mestergerenda.
De rég volt, hogy az ács az áldomást itta,
Bezzeg bent vígság volt, búnak híre-pora,
Varázsvilág volt ez, ha mondom, úgy biz’ a.
 
Mesél a nagyapa: Hogy löttem én huszár!
Zsinóros mentébe hogy védtem a hazám!
Lelkesen figyeltünk, szemünk fülünk nyitva,
A szívünk a szavát álmélkodva itta.
Folytatta az öreg a nagy, szent beszédet,
Néha füllentett is, de tette a szépet.

z öreg asszonyok hümmögve hallgatták,
Az öreg obsitost sok szépről vallatták:
„Hogy volt, mint volt régen, beszéljen csak kelmed.
Kezdje már el végre, mint huszár, mire ment?”
Nagynehezen kezdte, majd öntötte a szót,
Gyöngyszemként peregtek a szájáról azok.
 
– Kukoricát törtünk, kedvezett az idő,
Bő termés volt akkor, adott a teremtő.
Vén kocsink nyikorgott, bőven volt az áldás,
Recsegett, nyöszörgött, kérte a zsírozást.
Apám ült a bakon, – vén, jó harcos magyar,
Kenőcs árát mindig elmulatta hamar.

agy zsibongás volt a kocsma elejébe’ épp,
Ki húzza, ki húzza e gyönyörű zenét?
Magyaros ruhába szép nyalka huszárok,
Aranyos sújtással kihányva ruhájuk.
Ropták a táncot a csárdaelejébe,
Közel értünk, néztük, mi megy itt most végbe?
 
Verbuválás volt az bizony a javából,
Ezt látva a falu, kicsi, meg nagy bámult.
Odaszólt az apám: – Fiam, ne menj bele!
Ne csábítson a bor, a tánc, ruha, zene…
Húsz éves lehettem, nyalka legény akkor,
Nem volt, ki kivegye bicskám az asztalból.

bálnak már néha közelébe néztem,
De táncba még lányt sohase kértem.
Falunkba húsz-harminc legénnyel kiálltam,
Kétméteres rőfnek bizony nem hibáztam.
Nézett is a káplár, kigúvadt a szeme:
Ennek a legénynek elég lenne fele!
 
Nem tetszett a bók, de nem törődtem vele,
Fogott a csillogás, meg a cigányzene.
Nincs legény a faluba? – így szólott a káplár,
Ki a táncot velünk daliásan járná?
Nohisz’ ilyen szépen állunk e faluba,
A sok hetyke legény tunya, lusta kutya.

lég volt a szitok, mocskolódás nekem,
Eléálltam ekkor, s megállott a zene.
„Hát tudja meg kelmed, akad itt még legény,
Csak azért, mert paraszt, nem gyáva az szegény”
Ezzel odaléptem öreg szekerünkhöz,
Tengelyénél emeltem, bizony volt az egy rőf!
 
De ekkor a káplár nagyokat hümmögött,
Ember vagy te, látja magyar, német, török.
Kezet fogott velem e vitéz dalia,
Azt hitte, hogy kezem összeropogtatja.
Megfogtam én neki, hogy csillagot látott,
Jól megszorongattam, kínos pofát vágott.
 
„Van e leventéje, ki utánam csinálja?
Mit csinálnak, ha jön az ellenség árja?
Mert hogy éles kardhoz kell ám kemény vitéz,
Ki az ellenféllel akárhol szembe néz.”
„Menj anyádhoz tejért – így feleltem rája. –
Nem vagyok senkinek bakancsa, kapcája.”

elzúgott a tömeg, bíz ám ez a legény,
Hol vagytok katonák, gyönyörű leventék?
Húzd rá cigány, hallod? Majd most megmutatom,
Hogy kell a magyarnak néha a vigalom.
Megmutatom biz én, hogyan kell ezt járni,
Hogy kell a csatában ellenséget vágni!
 
Feljajdult az anyám: – „Jóska fiam, ne menj!”
Arcom simogatta ráncos vén kezével.
„Megöl az ellenség, nyakad szeged, óh tán,
Elveszítlek hamar én egyetlen szolgám!”
Nem használt a szép szó, beálltam közéjük,
Ezzel búcsút vettem a jó falusi néptől.

sak egy kislánytól nem tudtam búcsúzni,
Rövid volt az idő, kellett masírozni.
Szép Ilonka volt az, a Bertáék lánya,
Kiért fiatalon égett szívem lázban.
Soká néztük egymást, elvesztünk a porba,
Kesely lábú lovam, az út hosszát ropta.
 
Letagadtuk titkon, hogy mindketten vérzünk,
Lassan alkonyatra egy városba értünk.
Szögednek hítták a tiszaparti várost,
Volt abba egy nagy tér, hol víztorony állott.
Másnap elindultunk nagy Bécs városába,
Vagy két hétig mentünk, fájt is lovam lába.
 
„Hát te ki vagy öcsém, honnan szalajtottak?
Nem spóroltak veled, jókorára szabtak!”
Beálltunk a Schönbrunn kastély udvarába,
Hítták is a szabót, susztert hamarjában.
„Honnan vágtak ide, te barlangi betyár?
Leánder völgyében szedett össze anyád?”

assan szabó is jött, kopasz volt már szegény,
Megfordult a kezén néhány öles legény.
Hibázik a centi, akárki meglássa,
Kétméteres mérő nem is elég rája.
Tűnődik a snájder, bámul szemüvegén,
Hibázik, biz’ erre hat rőf sem elég.
 
Míg vállamat mérte, bajsza alatt mormol,
Egy mente lesz ennek bizony két zubbonyból.
Csizmám keservesen váltig szorongattam,
Szárába se ment be negyvenhatos lábam.
Elképedve néztek lobogó gatyámra,
Mezítlábas vitéz nem kell a csatába.

zaladt hát a suszter a fejét csóválva,
Tudta, éjszakára csizmavarrás várja.
Reggelre kész lett a cifra huszár ruha,
Borbély is akadt a frizuránknak újra.
Megjött a beosztás, kit ide, kit oda,
A földi komámnak jutott a trombita.
 
Ezredkürtös lettél, no hisz ez szép dolog,
Trombitáddal legyél mindörökre boldog.
Gyere ide Józsi – szólt oda nékem –,
Értesz a hangszerhez, tanítsad meg vélem.
Elkaptam kezéből a fényes mérgesítőt,
Gondoltam, te sem fújsz nekem többé ébresztőt.

egfújtam a dudát, úgy, hogy az oldala,
Nem bírta, kihasadt, hörgött szegény pára.
Így zajlott le az első hét, sohasem felejtem,
Huszár regimentbe bizony megfeleltem.
Vérszegény tüzérek ágyút tologattak,
Lövedéket bele nagy talicskán toltak.
 
Néztem, de nem tudtam kínlódásuk nézni,
Megláttak és jöttek segítséget kérni.
Megkaptam az ágyút, kerekén ragadtam,
Utána a töltényt a csövibe dobtam.
„Így kell ezt csőcselék! Mit birkóztok vele?
Mi lenne, ha jönne az ellenség fele?”
 
„Befejeznétek, vagy száz felé futnátok?
Vagy barna színt váltna hófehér gatyátok?
Nézze meg az ember ezt a buszma népet,
Ellenségnek adni ilyen csataképet.”
Mérgelődtem velük, de nem gondolhattam,
Hogy erről tudomása van kapitány uramnak.
 
„Mi a neved vitéz, melyik tájról jöttél?
Holnap kihallgatás, parancsolom ott légy!”
Subickkal sikáltam sarkantyús csizmámat,
Nagykefe siratta zsinóros ruhámat.
Szólítottak reggel a zászlóalj büróba,
Összecsaptam bokám, rengett minden szoba.

agy beszédet mondott egy öreg strázsamester,
„Látom rajtad legény, te még sokra viszed.
Frájter lettél fiú e rövid idő alatt,
Csak vigyázz, hogy hamar el ne engedd magad.”
Ezt mondta jó szívvel a megvénült strázsa,
Ládd, már negyven éve, hogy beléptem a táncba.
 
„Lépj a közelembe fiam, csapj a tenyerembe,
Negyven éve lesz már, hogy ide érkeztem.
Benned magam látom – folytatta az öreg
Én voltam akkortájt ilyenforma gyerek.
Gondpókok fonják már üstökömnek szálát,
A sors belevéste fehér barázdáját.”

áttam, én is tényleg formáztam őt, noha
Korát nézve, negyven nyárral visszább vala.
Vállaimra tette két jó öreg kezét,
De biz’ én kilestem megcsillanó szemét.
Ifjúsága jutott most talán eszébe,
Úgy tett, mintha por hullt volna szemébe.
 
Tudom, sírt a lelke, hisz teste remegett,
De tartotta magát, jó lélek lehetett.
Szótlan beszélgettünk, szívünk mélyén, tudom,
Én csak markolásztam tükörfényes kardom.
De mécsesem bizony majdnem hogy eltörtem,
Mivel huszár vagyok, tudom, nem tehetem.

kkor háromszínű magyar zászlót hoztak,
Huszárok mindnyájan teljes díszben voltak.
Rendkívüli eset – duruzsolnak sokan,
Megszólalt a zene, tiszteleg az udvar.
Beszédet mondott egy dragonyos kapitány,
Széles dísztribünön ki az ott? A Király!
 
Néma csend lett végre, zászlót leengedtek,
Tálcát hoz egy apród, és dobok peregnek.
Napiparancs szólal, figyel a legénység,
Biz’ így volt ez, mondom, tanú rá a kék ég.
Majd egy generális közelembe lépdel:
„Első sarzsid adom, vitézem, fogadd el!”

gszín galléromon ragyogott a csillag,
Jöttek parolázni vitézlő nagy urak.
Őszfejű, vén kopasz… vajon ez ki lehet?
Mentéje az arany sújtástól hemzsegett.
Színarany volt neki sok kis apró gombja,
Úgy tündöklött, mint a Tamás templom gombja.
 
Sokáig nézett, majd lassan hozzám lépett,
No, most mit gondoltok, hogy ő ki lehetett?
Ferenc Jóska volt az, a nagy, fényes császár,
Császár volt ő bizony, nem egyszerű káplár.
Osztrák reguláról gügyörészett nekem,
Nem értettem semmit, káprázott a szemem.

ldalról szakállát méltón pödörgette,
Akkorának láttam, mint egy kerti törpe.
Kezet fogott velem, felzúgott a nagy taps,
Bajtársaim hurrát, vivátot harsogtak.
Ünnep volt ez bizony, tündökölt a város,
Felnyerített lovam, úgy fújt, mint egy táltos.
 
Elnyargaltunk most a város főterére,
Úgy tettük a szépet, fő utcára érve.
Sok gyönyörű leány, mint színes virágszál,
Tündökölt az utcán, mint tarka szivárvány.
De nem magyar egy sem, valamennyi sváb lány,
Össze tódul ide a főúri osztály.

e a magyar legénynek magyar lány a fele.
Ha idegent választ, nem lesz boldog vele.
Nézegettem őket, de ez mind hiába,
Nincs itt az Iluskám, csak ez a sok dáma.
Amint otthon jártam gondolatban éppen,
Sváb zenészek húzták egy bajor szekéren.
 
Közben kurjongattak olykor jó nagyokat,
Ez meg stájerfajta, – értem már dalukat.
Hegyek között szokták meg ezt a hujjántást,
Jódlinak nevezik e furcsa nótázást.
Tiroli legények karéjban táncoltak,
Hol van ez a tánchoz, biz’ csak ugrándoztak.

dok biz’ én nektek – gondoltam – izibe,
Társaimnak intek: tánchoz gyertek ide.
Mutassuk meg nékik, mi az, hogy mulatni,
Magyarok vagyunk mi, nem kell ezt titkolni.
Értették a fiúk táncba hívásomat,
Ugrottak a lóról szempillantás alatt.
 
Csárdást jártunk rögvest, utána verbunkost,
Elbámult a tömeg, szép táncot látott most.
Krucifix, szakrament, a nyalka huszárba,
Biz’ magyar ez itt is, gondja vagyon rája.
Kritizáltak páran a magyar szót törve,
No hisz, hogy ki nem tört nemes úri nyelve.

ohasem törődtek a Magyar hazával,
Zsellérek, szegények gondjával, bajával.
Enni-inni jártak ők csak Budapestre,
Hintóba ült rögvest, ha eljött az este.
Bécs felé fordítják hintajuknak rúdját,
Nem viselték híven Magyar haza sorsát.
 
Dőzsöltek, mulattak, nem gondoltak vele
Mi lesz az országgal, csak azt, hogy hűbele.
Elkótyavetyélte, hazáját eladta,
Végül elvesztette, ez lett Trianonba’
Ezt tették az urak, pedig Lajos király
Idejében három tengerig volt határ.

emegett a hangja, sírt biz’ majdnem szegény,
Elgyengült a szíve hazaszeretetén.
Kardját falon őrzi, ez a szoba dísze,
Valahányszor ránéz, feldobban a szíve
Ruhája sifonba pihen réges-régen,
Régi nagy időkről árulkodik nékem.
 
Mert hogy a nagy titoknak nézem a ruháját,
Jó öreg szekrényünk rég siratja zárját.
Meg van biz’ az áldva mély repedésekkel,
Még az öreganyám kapta réges-régen.
Nyöszörög, nyikorog panaszos szavakkal,
Fájában a sok szú fel és alá nyargal.

sákóját akasztá kardjának föléje,
Obsitos levelén a király pecsétje.
Vörös a nadrágja, mentéje égszínkék,
Benne már a moly is mindennapos vendég.
Csizmájába pókok hálót szövögettek,
Mikor felpróbáltam, futva menekültek.
 
Subickja megfakult, nem fénylik már szegény,
A sarka elverve, az orra kását kér.
Suszter rég talpalta varrogatta szárát,
Rég látott már poros, vén útszéli csárdát.
Öreganyám néha letörli a portól,
Rozsdás sarkantyúja búcsúzik sarkától.

síros vén mentéje nem lobog a rajtban,
Nem él már a snájder, aki varrta hajdan.
Szétfoszlik elkeshed, megeszi az idő,
Tűzvörös nadrágja már semmire levő.
A sok használattól szövete megkopott,
Tűzpiros színe is rég sápadtra fakult.
 
Nyergét a padláson egércsalád rágja,
Kengyele csak egy van, elveszett a párja.
Táltos paripája nem nyerít alatta,
Régen, Piavában elvitte a csata.
Véres ütközet volt akkor a folyónál,
Sok szép magyar vitézt lekaszált a halál.

lfáradt nagyapó, megállt a mesével,
Tűzhelyünk kialudt, nem győzi már fénnyel.
Vén szomszéd asszonyok kászálódnak sorba,
Háromfertály tizet vert az öreg óra.
Szomszéd Pista bácsi pipát szutykolva
Dohány után kotor a kostök zacskóba.
 
Anyja keblén a sok kis lurkó már aludt,
Csendes, szelíd álom borítja a falut.
Pár kóbor eb baktat az elhagyott utcán.
Macskánk is elaludt a kemencepadkán.
Fáradt szemeimre szállt a tündér-álom:
Fényes huszár voltam szilaj paripámon.
 
Tudom, közlegény volt az én vén nagyapám,
Nem volt híres vitéz, de szerette hazám.
Felnőtt lettem én is, – hogy elszállt az idő –,
Már csak az emlékét őrzi a temető.
Repedt keresztfáján kik nézik, olvassák:
Előre! Előre! Éljen a szabadság.